KÜRTI SÁNDOR TV-je

Ugyanakkor a fogyasztás ismeretét már világszínvonalon kapjuk. A TV-töl is. A "hogyan állítsunk elő világszínvonalú akármit?" kérdésre, a fogyasztási ismeretek terjesztésének leghatékonyabb módszerével, a bugyutasággal próbálunk válaszolni. Mindig és mindenhol. Azért mert a bugyutaság eszközrendszerének alapjaival már rendelkezünk. Nézők és műsorkészítők egyaránt. Ezt a fogyasztás tanításával, intravénásan kaptuk és kapjuk, professzionális módok megszámlálhatatlan csatornáján. Csakhogy a "szárnyasbetét imázs, és egyéb szárnyaló életérzés" csak arra ad lelki masszázst, hogy miért vegyük meg valakinek az árúját, de arra nem, hogy hogyan kéne a mi árunkat eladni?

Egyáltalán, mi a mi árúnk? Mi az, amit el szeretnénk adni?
Már a válasz rögzítése előtt megremeg a kezem, mert attól félek, hogy az egyik legkézenfekvőbb válasz, miszerint "tegyük Magyarországot eladhatóvá", azonnal megosztja a bugyutaságon szocializálódott önmagunkat, és mielőtt ki tudnám fejteni, hogy mire gondolok, már csípőből gyűlöletet keltek. Legalábbis olyan lelkiállapotba rántom a Kedves Olvasót, melyben az értelmes gondolatoknak nincs helye. Mire eljutnék ahhoz a kijelentéshez, hogy "arra gondoltam: szeressenek az emberek a Földünknek erre a tájékára járni, tegyük magunkat és a környezetünket bizalomgerjesztővé, legyünk megbízhatóak, sőt hovatovább szerethetők" éppen azok, akiket a legeslegjobban szerettem volna meggyőzni ennek a terméknek az előállításáról, már nem is hajlandók az efféle bugyutaságtól mentes üzenet befogadására.

Autóval rohantam Prágába előadást tartani. Dühöngtem, mert a helymeghatározó szerkentyűm nem ismerte a megadott címet. Megkértem egy helyi taxist, hogy menjen előttem és mutassa az utat. A helymeghatározóm mutatta, hogy vagy öt kilométert autóztunk az általam fel nem ismert cél felé tartva. Ezer forintnak megfelelő pénzt kért a sofőr. Ugyanakkor szinte minden külföldi vendégem panaszkodik, hogy Budapesten átvágják úton útfélen, de leginkább a taxiban. Talán ennek is tulajdonítható, hogy Prágában folyamatosan telt ház van vendégekből?

Nem is olyan régen az egyik televíziónk elhatározta, hogy a vállalkozásról -az értékelőállítás folyamatáról- nagy nézettségű műsort készít. Egy konzerv műsor importjáról volt szó, abban az értelemben, ahogy Angliában és Hong-Kong-ban már nagy siker volt. Nekem is tetszett az ötlet. Szerepet vállaltam a műsorban. Áttörést reméltem. Aztán még az előkészületek során a honi bugyutásítás oly mértéket öltött, amitől már visszariadtam. Például az angliai változatban egy egyetemi tanári kvalitású szerepet a mi műsorkészítőink egy "pláza cica" jellemzőkkel rendelkezőnek adták. A gyönyörű test betöltötte a képernyőt. Ennyi volt az élmény. Persze ez nagyon fontos eleme "a szárnyaló életérzésnek" de nem segít semmit a versenyképesség elérésének keserves gyötrelmeiben.

Közel 10 éve a Balaton legdélibb csücskében bolyongtam. Helyi eligazító táblák hiányában nem találtam a keresett címet. Átadtam magam e magyaros életérzésnek, miszerint minek is kitenni eligazító táblákat, hiszen a helyiek tudnak mindent, az idegen meg minek lófrál errefelé, a végén még lopna is valamit, ha tudja mi merre van. Bekopogtam, vagy inkább bedörömböltem egy portára. Egy néni dugta ki bizalmatlanul a fejét. Több füle volt, mint foga. Talán e hiányossága is hozzájárult, hogy néninek gondoltam. Később összemelegedtünk és kiderült, hogy inkább lányomnak szólíthatnám. A lényeg, hogy körülbelül egy órát tartott, amíg útbaigazított. Az egész falu körbejárása se vett volna el több időmet. Mégis ezen óra alatt én annyi kedvességet, bájt és humort kaptam, ami hetekre feltöltött. Sőt, akkortájt írtam egy levelet az egyik televíziónknak, hogy ezzel a nénikémmel-lányommal szívesen összeraknék a számítógép használatát népszerűsítő műsort. Arra gondoltam, hogy napi fél órában, egyenes adásban tanulhatna tőlem "számítógépül" a saját putrijában, miközben a személyiségéből áradó jókedv, értelem és kellem szerethető keretet adna a tanulás gyötrelmének. Az én szám íze szerint e műsorból sem valósult meg semmi sem.

Ha én szeretek valamit a televíziónkból azt leginkább Vitraynak, meg Balónak hívják. Bennük él az olthatatlan vágy, hogy a legjobbak legyenek. Szerelmesei a munkájuknak, kitartók és hitelesek. Ezek a tulajdonságok szükségeltetnek ahhoz, hogy egy termék világszínvonalú legyen. Meg egy sereg más. Könyvek tömege szól erről a "hitvallásról". Úgy tűnik, hogy a legjobbakat a Harvard, a Stanford vagy a MIT műhelyeiben írják. Egy egykor volt honfitársunkat, (az Osztrák Magyar Monarchiában született) Peter F. Drucker-t tekinti a világ e hitvallás megalapítójának. Mi még a vallásalapító műveit sem ismerjük. A nyugati világban közben felnőtt egy új generáció, aki már a tanítványok továbbfejlesztett, gyakorlatban kipróbált eredményeinek ismeretét szopta magába az óvodai, iskolai és egyetemi anyatejjel. Míg mi a saját csapatunkon (például országunkon) belül a szembenállás esettanulmányainak végtelen változatait gyakoroljuk, addig a termékelőállítás szempontjából szóbajöhető versenytársaink az együttm űködés művészetének harmadik, vagy negyedik szintjét fejlesztik, és ők már ezt alkalmazzák a gyakorlatukban.

Kürti Sándor vagyok.
Széchenyi Díjat kaptam azért, mert hagytam kollégáimat, hogy kidolgozzák a világon az elsők között az adatmentés technológiáját. Az Év Üzletembere lehettem azért, mert hagytam kollégáimat, hogy megtanulják az álmaikat a munkájukban megvalósítani.

 

 


Amerikai Magyar Felsővezetők Köre

Linkeljen AHEC-hez | AHEC tagság | Kapcsolat

Managed by ActiveMedia - Kereső Marketing Pillangószív