Interjú Kürti Sándorral

Connect: - Szerintem ott kezdjük el, ahol Ön kezdte el annak idején.

Kürti Sándor: - A történet önmaga nagyon sablonos. Meggyőződésem, hogy Magyarországon a felnőtt lakosság nagy része, főleg a városiak, ugyanezt élték át azokban az időkben, mint mi. Magyarországon a rendszerváltás előtt a lakosság nagy része nagyvállalatoknál dolgozott, azért, mert ez volt. A nagyvállalati dolgozók legjelentősebb része elvesztette a munkahelyét, mert ezek a nagy vállalatok csődbe mentek, pl. azért, mert a piacaikat elvesztették, és még ezer más ok miatt. A rendszerváltás ideje tehát nem volt senki számára egy sétagalopp. Így számunkra sem. Nem voltunk elég rugalmasak, nem tudtunk abban gondolkodni, hogy huha, most hirtelen máshova átugrunk dolgozni. Meg akartuk őrizni a szakmánkat, úgy éreztünk, hogy az a tudás, amit megszereztünk, az érték. Ráadásul magas szintu tudás volt az akkortájt is, mert olyan termékeket állítottunk elő, amelyek az akkori világszínvonalat képviselték. Elsősorban a Szovjetunióba szállítottunk, főleg informatikával és hadászattal kapcsolatos eszközöket.

Connect: - Hadászattal kapcsolatos eszközök? Úgy tudjuk, hogy Önnek ez (a KÜRT) a második munkahelye...

Kürti Sándor: - Bizonyos tekintetben kakukktojás vagyok ebben a csapatban, mert előtte az olajfinomítóban dolgoztam Százhalombattán, de az a csapat, amelyik itt együtt van ma is, a MOM-ból, az EMG-ből, a KFKI-ból igazolt a KÜRT-be. A MOM-ból (Magyar Optikai Muvek) az ott készült eszközöket szinte kizárólag a Szovjetunióba exportáltuk és szinte kizárólag hadiipari megrendelésekre gyártottuk. Az EMG-ben (Elektronikus Mérőeszközök Gyárában) magyarították a Franciaországtól vásárolt számítógépeket. Minden híreszteléssel ellentétben ezek nem lopott informatikai berendezések voltak, hanem a CII nevu számítógépgyártó terméke, amit Magyarország megvásárolt, és ebből lett a KGST-országokban az R10-es számítógép. Azok, akik ennek a számítógépnek a mágnes-adattárolójával foglalkoztak, ma a KÜRT-ben dolgoznak, (például a testvérem is ebbe a csapatba tartozott), tehát a KÜRT-nek ezek a gyökerei. Még a KÜRT előtt hozzájuk csapódtam, pontosabban a testvéremhez, amikor az olajfinomítóból kirúgtak (vagy otthagytam – ez nézőpont kérdése).

Connect: - Lehet tudni, hogy ez pontosan hogy volt, vagy inkább ne feszegessük?

Kürti Sándor: - Alaphelyzetben úgy éreztem, hogy nagyon a helyemen voltam, sőt, engem az olajfinomító taníttatott, a diplomáimat, a doktorimat a százhalombattai finomítónak köszönhetem. A lényeg, hogy ’71-ben végeztem, és természetesen az olajfinomítóba kerültem dolgozni. Ez automatikus volt, és ráadásul jól is éreztem magam, pont azzal foglalkoztam, amit tanultam.

Connect: - Mi volt a feladata?

Kürti Sándor: - Számítógépes folyamatirányítás. Vagyis a feladat az volt, hogy az olajfinomító üzemeit miként lehet számítógéppel irányítani. A legkorszerubb, Honeywell eszközökkel szereltük fel az üzemeket. 1976-ban már egy óriási projektben vettem részt, életem egyik legnagyobb és legszebb feladványában. Ez a magyarországi motorbenzin-gyártás automatizálása volt. E feladat megoldása után Magyarországon egyetlenegy helyen, egyetlenegy eszköz gyártotta és gyártja ma is valamennyi üzemanyag fajtát, úgy, hogy ebben az országban még senki nem hallott üzemanyaghiányról. Ebből a célból voltam Moszkvában 2 évig, tervezni ezt az üzemet. A szovjetek adták a matematikai modellt, én meg programoztam. A lényeg a kirúgásommal kapcsolatban: a vállalat egyik vezére megorrolt az egyik alatta levő vezetőre, aki éppen a főnököm volt. Vele teljesen normális volt a kapcsolatom, sőt, nagyon tiszteltem, mert kiváló vezető és szakember volt egyben. 1985 áprilisában egy gyönyöru tavaszi reggel úgy mentem be dolgozni, mint az előtte eltelt években bármikor. Behívtak egy beszélgetésre, ami arról szólt, hogy mit tudok a főnököm korrupciós ügyeiről. Úgy indítottam, hogy nemhogy semmit nem tudok, hanem tudom, hogy ilyenek nincsenek. Közvetlen kapcsolatban voltunk, a tuzbe tettem volna érte a kezemet. „De ha kétséges az, amit én itt most önöknek mondok, akkor adják ide a munkakönyvemet, ez a legtöbb, amit fel tudok ajánlani”. És akkor azt mondták, hogy tessék, itt a munkakönyve. (nevet) Ilyen egyszeru volt. Fél évig munka nélkül tengődtem, majd testvérem fölvett segédmunkásnak a GMK-jába, hogy nehogy éhen haljunk, mert akkor már feleségem és gyermekem volt. 1989-ben történt a csoda vagy borzalom, nem tudom, minek nevezzem: a rendszerváltás. A csoda az volt, hogy kijött a GT (gazdasági törvény), ami lehetővé tette törvényesen, viszonylag egyszeru módon magánvállalkozás alapítását. A borzalom meg az volt, hogy a nagyvállalataink csődbe mentek. Volt egy nagyszeru projektje a magyar államnak, mely szerint Magyarországon lesz csúcstechnológiájú elektronikai eszközgyártás. Megépült egy csodálatos, hatalmas objektum a Központi Fizikai Kutatóintézetben (KFKI), az ún. tisztatér, ahol – mint a világ más ilyen létesítményeiben – winchesterek gyártását tervezték. Ezt a projektet is elsöpörte a rendszerváltás, nem volt rá pénz, csak azoknak a tudását növelték meg, akik ma itt dolgoznak a KÜRT-ben. Ez csak abból a szempontból érdekes, hogy nem az ujjunkból szoptuk a mai ismereteinket, és nem az történt velünk, hogy hirtelen fölkapaszkodunk az uborkafán, hanem volt egy tudáshátterünk, azt átmentettük valahogy egy olyan területre, amit nagyon magasra értékelnek ma. Az adatmentésnél nem úgy megy, hogy csak olyan adatot szeretnék menteni, ami egy mostani eszközön ment tönkre, az ügyfél erre nem vevő. Például a napokban jött be egy 18 éves japán nyomdagépnek a tönkrement adattárolója. Ezt nem tudják máshol megjavíttatni, a világon nincs még egy hely, még Japánban sem, ahová ezt el lehetne vinni. Ilyen szempontból nagyon szerencsések vagyunk, mert a mi régóta meglévő tudásunk eladható ma is.

Connect: - Ez azt jelenti, hogy azért tudják a régebben üzembe helyezett, és most meghibásodott vagy tönkrement adattárolókat javítani, mert már akkor is tudták, hogy ezek hogy néznek ki?

Kürti Sándor: - Olyannyira, hogy a régi mágneses eszközökből vagy adattárolókból - akkor diszkeknek hívták vagy mágneslemez-csomagnak - kiindulva megtanulni a mai dolgokat sokkal egyszerubb, mint hirtelen belezuhanni a mai csúcstechnológiába. A ’80-as évek végén, ’90-es évek elején ezek a csodálatos adattárolók olyan alkatrészekből voltak összerakva, amelyeket a boltban meg lehetett venni. Most már erről szó sincs, minden egy speciális chipben van tárolva, amiből már nem lehet visszafejteni semmit, de aki tudja, hogy az eredeti áramkörök miként muködtek, az ma le tudja képezni az egészet. Ezeknek a problémáknak az eredetét megtanulni, az sem volt egyszeru. Nem kaptunk információkat a gyártóktól a 90-es években. Most kapunk ugyan, csak meg kell fizetni. Amikor 90-ben megnyíltak a határok, akkor mi is utazgattunk, és szép, könnyeztető történetekkel felkerestük a winchestergyártók németországi központjait, és tartottuk a markunkat. Azt mondtuk nekik, hogy amiért nektek arra van szükségetek, hogy határainkon kijöjjenek a honfitársaitok, azért nekünk meg arra van szükségünk, hogy ezeket a csúcstechnológiai eszközökhöz tartozó információkat megkapjuk. És meg is kaptuk, amit persze ők igen megbántak később (nevet).

Connect: - Ezért lehet, hogy Nyugat-Európában és a világ többi részén valahogy jobban elismert a KÜRT, sokkal többre tartják, mint Magyarországon?

Kürti Sándor: - Ez a tevékenység arról szól, hogy ha bekövetkezett egy informatikai katasztrófa, akkor abból hogyan lehet kikerülni a legkisebb veszteséggel. Magyarországon olyan hatalmas informatikai katasztrófa nem történhet, mert nincsenek olyan nagy értékek. Itt nem muködnek végtelen nagy gyárak, vagy bankok. Ha mi megoldunk egy problémát, akkor például – mint idén márciusban – bekerülünk a Wall Street Journalba, s mindezt azért, mert az ő számukra valami óriási értéket mentettünk meg, amit mi innen nem tudunk értékelni. Egy olyan muszaki feladatot kapunk, amit más nem tud megoldani.

Connect:- Miért nem tudják megoldani?

Kürti Sándor: - Ennek több összetevője van, de egyik sem olyan, hogy ez a magyar ész csodája lenne. Óva inteném magunkat attól, hogy elandalogjunk ebben a tévhitben. Nem, ezek mérhető dolgok. Az egyik ilyen összetevő a kitartás: tessék száz évig vágni és locsolni a füvet, és akkor azon lehet teniszezni, nem fog kijönni a fucsomó. Mi ezt tesszük már a ’80-as évek óta napi 8-10 órában. Aki ugyanezt megteszi, az ugyanitt tart. Csak hál’istennek ilyen nincs. Rendkívül nehéz belépni, mert nagyon magas a belépési szint tudás-oldalról és alulról. Felülről sem jönnek be, mert gyártó oldalon – öt gyártó van, tehát nem olyan sok - milliárdos üzletekben érdekeltek a cégek. Az általunk kitanított emberek nálunk csak milliódolláros üzletekben érdekeltek, ami azért három nagyságrenddel kevesebb, mint amiről a gyártók beszélnek. Egy varrodában egy ledarabolt cérnáért nem hajol le senki, de Afrikában abból a cérnából még sokmindent tudnak kihozni. Másik oldalról nagyon-nagyon észnél kell lenni ebben az üzletben, hogy minden ügyfelet pont ugyanúgy elégítsünk ki, pont ugyanazzal a technikával. Szabványosnak, standardizáltnak kell lennünk, mert itt nagyot lehet bukni, hogyha egy összehasonlításban kiderül, hogy az ügyfeleket nem egyformán szolgáltunk ki. Ez kevéssé engedi meg a kurucos gondolkodási módot, sokkal inkább a szabványosított, rendszerben való, és olyan típusú tevékenységet, ami nem nagyon kapcsolódik a mi földrajzi koordinátáinkhoz. Ilyen szempontból a kollégáim részéről nagyon nagy áldozatvállalás az, hogy képesek és hajlandók olyan rendszerben, termelési kultúrában gondolkodni, ahol a világ legjobbjának lenni a célunk. A háttérben ott húzódik az is, hogy kívülről úgy ítélnek meg minket, hogy könnyu ezeknek, mert ott ülnek a kupac tetején. Mi viszont belülről azt látjuk, hogy állandóan rohanunk, mint az őrültek, mert csúszik ki a lábunk alól a talaj, minden mozog, mindenki támad, mindenki ellenünk van, és mi tudjuk csak igazán, hogy micsoda teljesítmények vannak a mögött, hogy a kupac tetején tudjunk csücsülni egy picit. De a konkurenseink egyáltalán nem akarják, hogy mi a kupac tetején legyünk.

Connect: - Vagyis van konkurencia?

Kürti Sándor: - Mi az hogy! Ez nem úgy van, hogy megváltottuk a jegyet a konkurenciamentes világba. Ez egy mindennapos próbatétel. Van ezer paramétere ennek a rendszernek, amire oda kell figyelni, vannak olyan paramétereink, amiben valószínuleg nem mi vagyunk a legjobbak. Összességében elértünk valamit, elértük azt, hogy lett egy brendünk, elértük azt, hogy a sajtóval jó kapcsolatban vagyunk, elértük azt, hogy a világ elég sok helyén jól cseng a nevünk. Nem érdekli a világot, hogy állítjuk elő a terméket. Az érdekel mindenkit, hogy ha idejön egy 18 éves japán nyomtatógépből az adattároló, akkor 3 nap múlva biztosan visszamenjen az adat Japánba.

Connect: - Említette a standardizálást és a rendszert, ami feltétlenül kell. Ennek érdekes ellentétét látjuk abban, hogy az egész cég és Ön is egy derus természetesség, és mindenféle kötöttségektől mentes kép jön vissza. Ez tudatos, vagy egyszeruen a személyiségéből fakad?

Kürti Sándor: - Nem vagyok azért én annyira okostojás, hogy minden másodpercemet megtervezzem, erről szó sincsen. El kell viselni ezt a tevékenységet, ennek a stressz-helyzeteit, az időbe való beszorítottságot, a lehetőleg hibamentes megfelelést, a nanométer nagyságrendu problémákban való eligazodást; ezek eléggé igénybe veszik az embert biológiai oldalról. Van itt egy elég érdekes kérdés, amit nem nagyon szoktak feszegetni nálunk. A mi földrajzi koordinátánkat jellemző termék-előállítási kulturálatlanságból – ezt nem bántásképpen mondom, így élünk mi, így szoktuk meg, ez a mi világunk – való kitörés nagyon-nagyon nehéz, nemcsak nekünk, mindenkinek. Szerencsére ma Magyarországon nagyon sokan tanulják a kitörést. Tudjuk, mi a nemzetközi standard, be is állítjuk, azt is, hogy miként feleljünk meg neki, viszont ha kilépünk innen az utcára, akkor mindjárt más a „standard”. Ez nem hat az emberre jótékonyan, mert akkor hogy feleljek meg, kinek feleljek meg? Amikor kilépek innen, akkor én vagyok a vevő a közértben, ha meg itt vagyok, akkor én vagyok az eladó, és nem viszonozhatom ugyanazt, mert ha mi itt nem tudunk két nap alatt terrabájtokat visszaadni, akkor nem fog többet bejönni a vevő. Hazánkban megszoktuk, hogy majd megmondja a külföldi tulajdonos, hogyan kell a magyarországi végvárakon harcolni. A KÜRT-ben meg minden fordítva van. Mi mondjuk meg az Osztrák és Német végvárainknak, az elvárható harcmodort. És jókat kuncogunk, amikor a helyi sajátosságokat próbálják túldimenzionálni,...

Connect: - A Kürtön belül egy évvel ezelőtt történt változások a stratégia felé tolták az Ön feladatait? Hogy fekszik mindez Önnek? Jobban érzi magát?

Kürti Sándor: - Jól érzem magam, a változatosság gyönyörködtet. 15 évig voltam a cég első számú vezetője, és már egy éve nem én vagyok, hanem Kmetty József, aki nagyon érti a dolgát. Egész máshogy csinálja, mint ahogy én, nem könnyu nem beleszólnom, de nagyon igyekszem. Rettentő tehetséges. A kérdésre az a válasz, hogy jól van ez így. Ehhez nagyon sok minden kellet az ő oldaláról, a cég oldaláról, a menedzsmentünk oldaláról. Kellett az, hogy a cég transzparens legyen, hogy a menedzsment teljes egészében átlássa a céget. Ezt már 1998-ban elhatároztuk, amikor amerikaiak akartak velünk összejönni, és elmenekültek, mert azt mondták, hogy ők ekkora rendetlenséget még nem láttak. Tipikus magyar cégként azt gondoltuk, hogy az egy normális viselkedési mód, ha az adófizetés minimalizálásában látjuk a cégmuködés optimumát. Az amerikaiak viszont egyszeruen nem értették, hogy miről van szó? Idővel mi is rájöttünk, hogy sokkal nagyobb érték a cég átláthatósága. A bevételek vagy az eredmény maximalizálása sokkal jobb célfüggvénye egy cégnek, mint az adófizetés minimalizálása. Persze lehet kevert célfüggvényekkel is dolgozni...(nevet)

Connect: - Nem jönnek felvásárlási igények külföldről? És ha igen, ezekre mi a reakció?

Kürti Sándor: - Nem zárkózunk el semmitől sem. Most éppen pénzügyi és HR vizsgálatok zajlanak nálunk. Mindez azt hivatott kideríteni, hogy elég tökösek vagyunk-e ahhoz, hogy önállóan nekimenjünk a világnak, vagy nem, és partnerekre van szükségünk. Mindez azért, mert a norvég-angol konkurensünk jött ide, hogy nem kéne-e nekünk közösködni? Ami azért érdekes, mert jelentős szereplők lennénk ebben a kooperációban. Vinnénk a házasságba olyan elemeket, ami nekik nincs, és pokolian kellene nekik. Azt nem látjuk még pontosan, hogy nekünk mi kell belőlük. Erre most mondhatnánk, hogy a pénz. Igen, ez is egy paraméter, és ezt is végig kell gondolni. A lényeg: ezekből a tárgyalásokból sokat tanulunk, és aztán általában megyünk a magunk feje után. (nevet) Azt kérdezte, hogy kérik-e a kezünket? Igen, gyakran be akarnak fektetni az ágyukba, mi pedig meg szeretnénk nézni, hogy valójában mijük van? Idejönnek, hogy érdekli őket a technológiánk (sales és marketing is), de a két lábunkból csak az egyik, az adatmentés kell nekik. De nekünk nemcsak adatmentésünk van, hanem az adatmentéssel szimbiózisban lévő adatvédelmünk is. Itt az informatikai katasztrófák megelőzésével foglalkozunk. Az adatmentésnél a bekövetkezett károk csökkentésével. Ennél jobb összekapcsolt üzlet nem kell, mert ügyfeleink „beesnek hozzánk”: vagy azért mert már valami informatikai problémájuk volt, vagy azért, mert még nem volt, de nem is akarnak. Ez egy nagyon jó üzlet – hittük mi. Jöttek az amerikaiak, és azt mondták: nekik csak a fél lábunk – az adatmentés - kell. No, de hát olyan nincsen, annyira jók azért nem vagytok ott a tengeren túl, hogy fél lábbal belemenjünk a házasságba. És nagyon okosan tettük ezt, mert nem bírták ezt a „féllábas” tempót - azóta fölvásárolták őket. Ugyanakkor megtanultuk azt is, hogy nem kell megijednünk attól, hogy időnként nem látjuk jól a világot. Tanultunk abból is, hogy az amerikaiak látták jobban a maguk 100 éves vállalkozási kultúrájukból, hogy nem lehet egy céget arra felépíteni, hogy ne fizessen adót. Akkor váltunk részvénytársasággá, ami sok pénzünkbe kerül, de nagyon megérte. Nekünk legalábbis.

Connect: - Meséljen egy kicsit magáról...

Kürti Sándor: - Van egy számomra érdekes, újszeru dolog, amin egy ideje túráztatom magam. Arról van szó, hogy kaptunk az elmúlt időben egy csomó elismerést, amivel jól kéne sáfárkodnunk. Kürti Sándor nem eladó, de mégis... Mire lehetne használni értelmesen az ismertséget?

Vállalkozókkal, vállalkozóként gondolkodókkal beszélgetve a leggyakoribb téma mostanság „Magyarország gazdaggá tétele”, mely engem is nagyon izgat. Sokan vagyunk azok, akik ehhez hasonló kérdéseket tesznek föl, és ez nagyon jó, mert gazdag Magyarországot szeretnénk. Ezt nem pejoratív értelmu. Szeretnénk gazdagok lenni. Jó sok pénzt szeretnénk. Igen. De a gazdagságot nem csak a pénz jelenti. Azt is jelenti, hogy szeretem, ha egészséges vagyok, azt is, ha kultúrában gazdag vagyok, sőt azt is szeretem, ha a környezetem gazdag. Létezik már olyan magyar valóság, mely azt mutatja– és ezt az Önök újságában is, és máshol is látni – hogy néhány helyen megtanultunk értéket előállítani. Vannak emberek, akik már nemcsak fogyasztani tudnak értéket, hanem gyártani is. Valódi értéket, törvényes körülmények között, világszínvonalon. És ekkor felmerül a kérdés: lehet-e, hogy leülnénk beszélgetni, Te hogy állítod elő mindezt, hogy lenne ez jó nekem, neked, a közösnek? Egy nagyon komoly szociális probléma megérteni egy családnál, egy vállalatnál, hogy az érték-előállítási folyamatból az osztható fel, ami megjelenik a bevételi oldalon. Ami a törvényes keretek között végzett munka eredményeként jelenik meg. Nem hiszem, hogy borzasztó nagy extrapoláció, ha az ember elkezd mindezen Magyarországra vonatkoztatva gondolkodni. Azt kéne tudni, hogy hol van az a nyugodt kommunikációs légkör, ahol e gondolatokat fel lehetne vetni? Ez a kérdés foglalkoztat, de nem tudok rá válaszolni. Még. Azok a makrogazdasági csoportok, akik főszerepet játszanak akármelyik ország, így Magyarország gazdaggá tételében, azok minálunk nincsenek igazán jó állapotban. Se külön-külön, se együtt. A politikával foglalkozó csapataink túldimenzionálták önmagukat, begyurve maguk alá az államot, nem hagyva levegővételt a társadalmi szervezeteknek, és elefántként viselkednek a gazdaság porcelánboltjában. Ha 0 (nulla) és 100 között kéne számokban kifejeznem e helyzetet, ahol 0 a létező legrosszabbat, a 100 pedig a legjobbat jelenti, akkor a mai értékelésem szerint a gazdasági csapatunk állapota 63, a politikai csapatunké 19, az állami csapatunké 11, a társadalmi szervezeteink 9, és mindezek együttmuködési képessége meg jó, ha 5 pontot ér. E számokat lehetne sok szempontból magyarázni, de a lényeg, hogy sehol nem vagyunk nullán, ugyanakkor igen sokat tehetünk még a gazdagságunkért.

Amerikában például a golfpálya lett az a hely, ahol a társadalmi csoportok kiválasztottai jó és kellemes körülmények között találkozhatnak, beszélgethetnek. Távol a médiától. Lehetőséget adva maguknak, hogy országuk, társadalmuk érték-előállítási folyamatairól érdemben gondolkodjanak, beszéljenek. Nálunk mi lehetne az ennek megfelelő hely? Az látható, hogy a Parlamentünk az sajnos nem. Az prostituálódott.

Egyáltalán nem hiszek a negatív megközelítésekben, például hogy „küzdjünk a szegénység ellen”. Annak nincs forrása. A szegénység ellen úgy lehet küzdeni, ha van pénzünk, de ahhoz először gazdagnak kell lenni. Ha már lenne pénzünk, akkor az lenne a probléma, hogy nem tudnánk jól sáfárkodni vele. De ez már egy sokkal jobb probléma, mint a szegénység.

Ha valaki zöldséges, akkor nem megy ki az utcára, és nem mondja azt, hogy nálam csak rohadt zöldséget lehet kapni. De amikor Magyarországot akarjuk „eladni”, hányszor viselkedünk így?! Nem hiszem, hogy olyan rossz a hasonlat: ha ezt az országot versenyképessé akarjuk tenni, akkor a szép zöldséget kell kitenni a pultunkra, és nem beszélhetünk minden zöldséget összevissza. Úgy nem fogják megvenni a termékünket, ha ócsároljuk, még akkor sem, ha a termék neve Magyarország, annak gyógyvizeivel, vendégszeretetével és minden kiemelkedő tulajdonságával együtt.

Hát ezek a kusza gondolattöredékek azok, amelyeket megengedhetek magamnak, mint magánembernek, a mikrogazdasági és társadalmi szerepvállalásom közepette.